A vizsgáim előtt általában öt szokásos stádiumon megyek át.
1. Halogatás: amikor úgy gondolom, hogy sok idő van még addig, értem az egészet, jártam előadásra, nem lesz gáz.
2. Felismerés: amikor rádöbbenek, hogy a hátra lévő idő egész egyszerűen nem elég a teljes tananyag - például a komplett emberi anatómia - elsajátítására.
3. Tevékeny pánik: amikor veszek egy nagy levegőt, eszembe jut, hogy véghez tudom vinni a lehetetlent, és őrült sebességel próbálom pótolni a hiányosságaimat.
4. Tehetetlen pánik: amikor nyilvánvalóvá válik, hogy a lehetetlent nem lehet véghez vinni, keményen befosok és próbálok alkut kötni bármilyen felsőbbrendű hatalommal.
5. Showtime: amikor már nincsen tovább, mély levegő, tételhúzás, kétségbeesett kotorászás agyam hátsó szögleteiben, stand up, lesz-ami-lesz... és végül mégiscsak véghez viszem a lehetetlent.

Ennek az a hátránya, hogy aki csak kívülről látja a dolgot, azt hiszi, hogy feleslegesen rinyálok, pedig nem. Hjaj... mennyi adrenalin-termelést megspórolhatnék a mellékvesémnek, ha kicsit szorgalmasabb lennék...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.