Volt nekünk egy ilyen csoporton belüli "húzzuk ki egymás nevét egy kalapból és ajándékozzuk meg a másikat legott" jellegű bulink, ahol mindenki írt egy verset a prédájának. Ezennel közkinccsé teszem a verset, ami rólam született. (Vagyis inkább annak a nagyjából két embernek a kincsévé, akik rajtam kívül olvassák ezt a blogot.)
Ma reggel az utcán furcsa élményem volt,
Jön szembe egy pasi, már majdnem félholt.
Piros a ruhája, szakálla törtfehér,
Vállán akkora zsák, hogy egy hulla belefér.
Zavarodottan valami buliról motyogott,
Meg hogy az ajándékozásról kicsit lecsúszott.
Azt is észrevettem a beszélgetés közben,
Hogy a szakálláról éppen hányás csöppen.
Nagy nehezen csak kibökte végre,
Hogy neki bizoby egy kis segítség kéne.
Talán azért, mert ő sem a régi már,
És a tegnap este után az alvás neki is kijár.
Én kaptam hát azt a megtisztelő munkát,
Hogy átadjam egy jelenlévő ajándékát.
Tüccerként nem tudom, méltó vagyok-e e nemes feladatra,
De a pirosruhás nem tágított, hát nem maradt dilemma.
Az illető neve persze eszébe sem jutott,
A neme volt csak az, amit biztosan tudott.
Egész biztos, hogy akiről szó van, fiú;
Sőt azt is tudom, hogy cseppet sem hiú.
Mindig sír a szája, hogy ő milyen csúnya,
Mégis utána eped egy tucatnyi luvnya.
Azt hiszem, nem is kell tovább szaporítanom a szót,
Hiszen ebből mindenki felismerhette ezt a kedves fiút.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Sargabogre 2009.12.22. 23:14:27
Hogy a szakálláról éppen hányás csöppen."
szerintem ez a legszebb része a versnek :)